Kedves Barátom!

 Életjel? Olyasmi.
 Rettentően sajnálom, hogy az elmúlt hónapban semmit nem írtam. Lefogadom, már kezdted azt hinni, nem zaklatlak tovább. Sajnálom, ha esetleg ezt akartad, de nem fogok leállni. El sem tudod hinni, milyen ó érzés, ha egyszer leírom, amit szeretnék, egy ismeretlennek, aki nem tud vele mit kezdeni. Ha egyáltalán olvassa, amiket írok. Olvassa-e, vagy sem, én örömmel írok, mert szeretek. Már az életem részévé vált, néha-néha, egy-egy levél, és én nyugodt vagyok, még, ha nem is beszélek senkivel.

 Az elmúlt hónapban, annyi minden történt. De tényleg, csak egyszerűen... annyira élveztem mindent, hogy teljesen megfeledkeztem Rólad. Sajnálom, de ez így van, és... én örülök neki. Az egészet azért kezdtem, mert nem hittem, hogy van kinek ezeket elmondanom, vagy ha igen, tudom, hogy nem is érdekli. Az, hogy nem éreztem szükségét, talán azt jelenti, hogy változik? Minden.. változik. De mégis, megmaradnak a dolgok.
 A minap, találkoztam La.val, az egyik volt ovis társammal. Sőt, harmadikig osztálytársak voltunk, de mindegy. Szóval, vele úgy havonta egyszer találkozom, és akkor általában filmezünk, meg beszélgetünk egy jót. Így volt ez ma is- átmentem, és elkezdtük nézni a Bridget Jones naplója c. filmet, amit mindketten imádunk. Szóval, elkezdtük nézni, de a végére már egyikünk se figyelt, mert popcornt majszolgatva kezdtünk beszélgetni. Nem is beszélgetni... nosztalgiázni. Viccesen hangzik, így nem sokára tizenöt évesen nosztalgiázni, de tényleg így volt. Vissza gondoltunk az alsó éves dolgainkra. Hogy egy lány volt népszerű az osztályunkban. Sőt, az összes volt osztálytársunkra, és a kis emlékeinkre. Eszembe jutott Cri., az első fiú, aki tetszett, még másodikban. Félig olasz volt, és mára már Olaszországban él, negyedikben vissza költöztek. Nagyon okos fiú volt, imádtam vele beszélgetni, és egy évig padtársak voltunk.
 Aztán eszembe jutott Nor., az első fiú, aki megkérdezte, hogy akarok-e vele járni, még negyedikben. Magas, szeplős, vörös hajú fiú, aki tényleg nagyon kedves volt, mindig is. Aztán szép lassan, minden az eszembe jutott, az összes alsós, meghatározó pillanat, és azon gondolkodtam, hogy hová tűntek ezek. A volt osztályom felével nem tartom a kapcsolatot, a másikkal meg nincs időm találkozni, csak pár emberrel. Persze, ezt nem bánom, mert mára mindannyian megváltoztak- már ők sem kicsik, és én sem. Gyerekek vagyunk, de serdülők. Szép lassan, mindenki elmegy másik iskolákba, és mindenkinek más baráti körei lesznek. Mindenkinek meglesz a maga élete, és páraknak talán együtt. Annyira furcsa, hogy milyen rég volt, hogy kinn az iskola udvarán ültem a szünetben. Már nincs is nagyszünetem, nem megyek ki az udvarra ilyenkor.- sőt, már nem is oda járok, és közel sem vagyok olyan jóban az ottani emberekkel, csak néhánnyal. az egész annyira gyorsan történt. Az a sok dolog, ami hatással volt a mostani személyiségemre.
 És, ha már most ilyeneken gondolkozom... mi lesz itt nyolcvan év múlva? Mármint tényleg... nyolcvan év múlva. Vajon akkor is így fogok gondolkodni? Talán tényleg jó, hogy pszichológiai ágon akarok tovább tanulni. Sokan mondják, hogy illik hozzám.

 Ma, még La. előtt találkoztam két ismerősömmel. No. és Da. pont hozzám akartak becsöngetni, hogy nem akarok-e velük elmenni fényképezni, mikor indultam. Végül, elmentem velük, és egy órával később, csak háromra mentem La.hoz. A lényeg, hogy nagyon jó volt. Da. eszméletlen jó képeket csinált, meg persze No. is. És én is megkaptam egy kicsit a gépüket, amivel én is elvoltam. Lényeg, a lényeg, hogy remek volt. Igazán élveztem, az egész napomat.
 Persze, azért ma elgondolkodtam rajta, hogy milyen jó is volt a péntekem. De tényleg. Nem, nem mentem sehova, nem találkoztam senkivel. Egész nap filmeket, meg sorozatokat néztem. Kinéztem fél évadnyi Doctor Who-t, (aminek megjegyzem, már az ötödik évad végénél tartok! Továbbra sem lankad a fanatizmusom.) és megnéztem egy rakat filmet. Amiket láttam, és amiket még nem, egyaránt. Megnéztem a, Extremely Loud and Incredibly Close c. filmet, és... még reggel is alig fogtam fel. Egyszerűen, olyan film élmény volt, amit a Requiem for a Dream óta nem éreztem. Az az érzelem, ahogy az a kisfiú játszotta a szerepét, a sok emlékkép, az aláfestő zenék. Úgy érzem, konkrétan végig bőgtem az egész filmet. Az életben, nehezen sírok dolgokon, de a filmeken, sorozatokon, könyveken mindig is könnyen sírtam, és ez a film... annyira szép volt. Egy igazi, igazi dráma.
 Imádom az ilyen filmeket. Azokat, amiket megnézek, és utána még negyed órával később is csak nézem a képernyőt, azzal a bizonyos, ,,Ez most mi a faszom volt?" érzéssel a fejemben. Egyszerűen... imádom azt az érzést.

 Képzeld, Vickel kitaláltunk valami tök jó dolgot. Nem tudom, Ő mennyire tartja publikusnak de én leírom, ha nem baj.
 Szóval, kitaláltuk, hogy video blogolni fogunk. Én már Charlie McDonnell megismerése óta gondolkozom az ötleten, de egyedül még nem jutottam semmire. És így, most kitaláltuk, hogy akkor együtt csinálunk egyet. Én, személy szerint nagyon izgatott vagyok, fogalmam sincs, mi lesz ebből. De abban biztos vagyok, hogy nem akarok internet mémként végezni, de azért egy próbát megér. Végül is, akkorát nem veszthetek- max páran kiröhögnek minket.

 Szóval, igazából ennyi. mindent csinálok, ahogy kell, tanulok, edzek, meccsekre járok. Ja, és újra festettük a hajam, aminek most mégjobban imádom, a még élénkebb színét. Ezer köszönet Rizinek, aki festette.
 Szóval, remélem neked is jól megy a sorod. Boldog vagy, és mindent élvezel. Ha nem, akkor kérlek, tedd meg. Mert, én tényleg élvezek, jelenleg mindent. Még eljárni apukám barátnőjéhez is. Mindent. Mert csak így lehet túl élni, és így még élvezed is, azt amit ad az élet, akármi is legyen az. Igen, ez amolyan kurva nagy okosság volt, és lehet te nem érted, de én igen, és csak arra kérlek, hogy próbálj pozitív lenni- ha egyáltalán nem vagy az.