2014. november 28., péntek
Maybe I'm too busy being yours to fall for somebody new Posted at 15:22:00 0 comments (+)

2014.11.28
23.43

 Kedves Barátom!

 Három hónap? Majdnem négy.
 Tudod, igazából sokszor gondoltam rá, hogy írok neked, viszont általában az eszembe se jutottál, tudod? Sajnálom, és egy kicsit bűntudatom van, de ez azt jelenti, egész jól meg vagyok. Általában akkor írtam neked, ha nagyon padlót fogtam, vagy, ha nagyon boldog voltam.
 A helyzet, hogy jelenleg én sem tudom, pontosan, hogy is érzek. Vagyok. Ennyivel tudnám jellemezni a napjaimat, amiket azóta élek, hogy elkezdődött a tanév. Reggelente kínszenvedések után felkelek, elmotyogom mennyire utálom a középiskolát, valahogy kikelek az ágyból, és elkészülődöm mert hiába utálom az egészet, próbálom a lehető legtöbbet kihozni magamból. Szóval, tényleg. Vagyok. Néha elmegyek valahova, néha nem, de általában amikor tehetem otthon ülök, és bámulok ki a fejemből, miközben a fülemben üvölt a zene.
 Idén jelentkeztem játékvezetői tanfolyamra. Elég érdekes, mert játékosként elég sok dolog van, amire nem is gondolna az ember, milyen nehéz egy játékvezető. Ha levizsgázom jövő év elején, a szeptemberi szezonban már teljes értékű hátékvezető lehetek.
 Apropó szeptember. Megpróbálok kimenni külföldre tanulni. Van egy ilyen ösztöndíj lehetőség, három fordulós, és megpróbálok rá pályázni.Az első forduló nagyon tetszik, mert esszéket kell írni, és én imádok írni, elvileg valamennyire értek is hozzá. Igazából, évente 5-10 embert szoktak kiválasztani, úgyhogy nem igazán fűzök hozzá reményeket, tudod. De milyen jó lenne. Már mióta arra vágyok, hogy máshol élhessek, látni máshol milyenek a dolgok, találkozni más emberekkel, kikerülni egy új környezetbe, ahol a magam ura kell, hogy legyek. Ahol nem fordulhatok segítségért, az egyetlen segítség én magam lehetek. És ez egy remek lehetőség arra. Tudod, nagyon szeretnék bejutni. Angolul kéne kommunikálnom, tanulnom, aminek még örülnék is mert imádom az angol nyelvet, és... és tudod olyan helyekre küldenek ki. Wales, egy olyan hely, ahova évek óta el akarok jutni, Amerika, Kanada, Norvégia, és még sorolhatnám. Annyira boldog lennék, ha sikerülni. Jelenleg ez a nagy célom, és nagyon remélem, hogy sikerülni fog, mert elképesztő lenne. Egy kollégiumban laknék, mindenféle nemzetiségű emberrel és... és máshol. Kikerülnék a megszokott környezetből, valami elképesztő lenne.

 Nemrég, gipszbe volt a lábam. Meccs közben kifordult a bokám, és meghúzódott a bokaszalagom. Mivel előtte volt már egy részleges szalagszakadásom, így nem tett túl jót neki, képtelen voltam ráállni. Hát begipszelték, és egy hetet otthon töltöttem feküdve. Addig pedig leköltöztem a nappaliba, a földszintre, hogy ne kelljen lépcsőznöm.
 A helyzet, hogy egy hetet töltöttem le, és a végére egy idegroncs lettem. Néha még most is elgondolkodom rajta, hogy mennyire nem illek a családomba. Nem, egyáltalán nincs rossz dolgom; anyukám tényleg kidolgozza a lelkét, hogy mi mindent megkapjunk, nincs okom panaszkodni. De én mégis teszem, mert tényleg, anyukám úgy nevel, hogy megálljam majd a helyen a nagy világban, mindenért meg kell dolgoznom de ez nem befolyásolja a tényt, hogy haza jövök, és képtelen vagyok beszélni akárkivel is. Mert anyukám nem jár két lábon a földön, szeret elkalandozni, és annyira nincs közös érdeklődési körünk. De semmiben. Ami nem feltétlen olyan nagy baj, de, azért néha elég kínos. Akkor ott a nővérem; akivel egyáltalán nem jövünk ki. Szeretjük egymást, mert testvérek vagyunk, de igazi testvéri kötelék igazából szerintem sosem volt közöttünk. Elég sokat veszekszünk, csak, mint anyukámmal. Egyszerűen csak annyira mások vagyunk. Másképp gondolkodunk mindenről, mások az értékrendjeink, és... mások vagyunk. 
 Aztán ott a bátyám. Talán az egyetlen, akivel tényleg szívesen töltök időt, mert tényleg hasonlóak vagyunk. Személyisége az övé is elüt az enyémtől szerintem, de vannak közös érdeklődési köreink, szóval, vele már tudok beszélgetni. De például arról, hogy most van-e valami bajon, senkivel sem tudok a családomból beszélni. És ez néha elég gáz, tudod. De nincs okom panaszkodni- van étel otthon, van ágy amiben aludjak, és ruha, amit felvegyek. Vannak, akiknek sokkal rosszabb sors jutott.

 Mostanság elég nem vágom, mi is van velem. Egyik nap kicsattanok az örömtől, másik pillanatban pedig nem akarok senkihez sem szólni, csak egyedül lenni, zenét hallgatni egész nap, vagy aludni. Kicsit elegem van néha az emberekből, még azokból is, akiket szeretek. Nem tudom, pontosan miért is. Nem rég, beköltöztek a nagymamám házába emberek. Anyu ismerősei, és most itt laknak velünk, a másik házban. Túl kéne lennem, már több, mint kilenc hónapja történt. És valamennyire túl is vagyok, már ne sírok, ha eszembe jut, tényleg, boldogan gondolok arra vissza, hogy volt egy ilyen nő az életemben. Boldogan, de szomorúan, egyszerre a két érzés kavarog bennem. De ez akkor is túl sok. Addig minden nap, mikor haza értem az iskolából az első dolgom az volt, hogy benézzek az ablakon, és vigyorogva integessek neki.
 Most mit látok? Egy idegen nőt, vagy a férjét, akit lehet anyu ismer, de én nem. Azt sem tudom, kik ők, kik a gyerekeik, egyszer csak oda kerültek. Nem az, hogy sajnálom tőlük azt a házat, de, gondolom még mindig nem vagy túl teljesen ezen a dolgon, ami lehet probléma de... a helyzet, hogy nem igazán érdekel. Nem akarom elfelejteni. Csak néha elgondolkodom azon, bárcsak tudtam volna, hogy akkor beszélek vele utoljára, amikor beszéltem vele.
 És nem tudom, hogy ez pontosan miért is jutott eszembe. De amióta beköltöztek heti szinten minimum háromszor ezen gondolkodom. Néha, csak szeretném kikapcsolni az agyam. Érted, nem gondolni semmire. Nem érdekel, ha akkor boldog dolgokra sem gondolnék, mint mondjuk a barátaimra, a pillanatokra, amikor olyan dolgok történnek, amik számomra történelem, csak szeretnék néha kikapcsolni. Lefagyasztani az időt, a gondolatokat, és nem gondolni semmire. Csak... lenni.
 Szóval vannak ezek a hangulatingadozásaim, de jól vagyok. Tényleg, megvagyok, csak néha... néha még sem, de általában igen. Igazából csak annyit szeretnék, hogy legyen egy ember az életben, akinek ezekről tudok mesélni, valaki, akinek ha szenvedek, ne legyen bűntudatom. És, tudod, az sem tett jót az egomnak, ami alapjáratom a nullát verdesi alulról, hogy életemben először tényleg közeledtem egy fiúhoz, és, hát vissza utasítottak. Van ilyen, nem kéne emiatt siránkoznom, meg minden, tudom, tök irreleváns, nem kéne vele foglalkoznom. De úgy, hogy alapjáraton enyhe önbizalomhiányban szenvedek, azért nem esett jól. Az egyetlen baj, hogy ezt vagy senki sem tudja, vagy senkit sem érdekel. Mert én nem mutatom, egy ismerősömnek meséltem ezt el, és neki is úgy fejeztem be, hogy, de nincs semmi baj, úgy sem éri meg. Miközben belül összeomlottam, hogy, valószínűleg mindig ez lesz. Mert mindig ez van. És kezdek hozzászokni, de azért így is elég szar. Főleg, hogy a körülöttem lévő emberek sokkal szebbek nálam, nulla- tizenötben, minimum egy csődtömegnek érzem magam. Persze ebbe az itthon is problémák is közrejátszanak.

 Egyébként jól vagyok. Rengeteget nevetek, amikor hétvégente jegyzőkönyvet vezetek a meccseken, ahol tényleg számítanak rám. B. a fiúk edzője, már meglát, és első kérdése, tudok-e maradni. G. állandóan azzal piszkál, itt a "jövő játékvezető nemzedék legjobbja" és, Kr. osztálytársammal egyre közelebbi kapcsolatba kerülünk. Egy csomót rajzolok, és olvasok, a tanulmányi eredményeimre pedig tényleg büszke vagyok. Egyedül matekból állok borzalmasan, de abból mindig is borzalmas voltam. Azon kívül minden tantárgyból vagy négyesre, vagy ötösre állok, és ez elég király érzés. Főleg, hogy nem tanulok sokkal többet, mint tavaly. Nem tudom, mi történt, de valahogy, most sokkal inkább megmaradnak a fejemben a dolgok, ez pedig az év pozitívuma. Persze, így sem elég jó, de tényleg foglalkozom vele, próbálok jobb lenni.
 Idén nyáron ismét beleszerettem egy együttesbe, emlékszel? Először 2012 nyarán találkoztam velük, szerettem őket, de valahogy a feledés homályába vesztek. Idén ismét felfedeztem őket, és most teljesen oda vagyok mindenért, amit csinálnak. Talán az első olyan együttes, akiket tényleg, nagyon imádok. És mivel idén nyáron ismét felfedeztem őket, így az iskola mellett több régi szeretett együttest kezdtem el hallgatni, ami csak azért vicces mert a régen hallgatott zenéim minimum felét, most kettő lábbal rúgnám ki az ablakon. Nem tudom, pontosan, miért, és hogyan, de rengeteget változott a zenei, és öltözködési stílusom is. De azt hiszem nem baj, mert végre "megtaláltam önmagam" vagy mi. Hatalmas klisé, és le fogom tagadni, hogy ezt valaha is leírtam volna, de talán most úgy öltözködöm, ami tényleg én vagyok. A hajam jelenleg gyönyörű pirosas- vörös színben tündöklik, amit imádok. 

 Úgyhogy, megvagyok. Tudom, régen írtam, de nem feledkeztem el teljesen rólad. Csak nincs sok időm idén, ennyi, de megígérem, ha egyszer abba hagyom az írást neked, arról írni fogok. Sajnálom, hogy sokat panaszkodtam.
 De, mint írtam ezt nem tudom másnak elmondani. Mert bűntudatom lesz.
2014. augusztus 2., szombat
It's not secret that i'm just a reject Posted at 16:08:00 0 comments (+)



2014.08.03.
01.02

Kedves Barátom!

 Nagyon szívesen elkezdenék szabadkozni, hogy annyira sajnálom, amiért nem írtam neked, ki tudja hány hónapon keresztül, de a helyzet, hogy nem akarok. Nem fogom azt írni, hogy hányszor gondoltam rád, mert nem gondoltam. Nem volt arra szükségem, hogy kiöntsem valakinek a szívem, nem volt rá szükségem, hogy tudassam, mennyire jól vagyok. Mert rég óta először, tényleg jól vagyok. Nem az a szar minden, de jól vagyok, mert jónak kell lennem, hanem, tényleg... jól vagyok. Van pár barátom, aki színessé teszi az élete, filmek, amik ébren tartanak minden éjjel, családom, akivel kijövök, és persze nyár van. Lassan tizenhat évesen, a nyaramat a barátaimmal töltöm, bulikba járok el, dolgozom, emberekkel ismerkedek, túl vagyok az első csókomon, és a helyzet, hogy nem bánok semmit.
 Mert rájöttem, hogy miért bánnék?
 Követek el hibákat, mint minden ember, de végül is, nem ezekből tanulunk? Az idióta hibákból, amik miatt tisztességes felnőtt lesz belőlem.

 Szóvala, huh, nyár. Mennyi ideig vártam rá, és milyen hamar eltelik. Nem tudom, mikor írtam neked utoljára, de még jóval nyár előtt. A boka szalagom részlegesen szakadt, de a nyarat már a rögzítőm nélkül kezdhettem, ami abból állt, hogy hétköznaponként edzésre jártam, ami mindig feldobta a napjaimat, mikor anyukámmal állandóan csak veszekedtünk. Míg a június nyögve nyelősen, de eltelt, a júliusomat a munkahelyemen töltöttem, ahol annyit dolgoztam, hogy jövőhéten, mikor megkapom a fizetésemet, tudok venni magamnak egy új laptopot. Júliusban állandóan dolgoztam, kettőig, a munkahelyemen, utána otthon. A hétvégéimért majd meghaltam, minden nap hatkor keltem, de megérte. Minden hétvégémet pihenéssel, és/vagy gyerekvigyázással töltöttem, esetleg találkoztam valakivel. Néha- néha, V.-vel lejártunk dobálgatni egy kicsit, hogy visszanyerjük a formánkat, máskor, általában szombaton, esetleg elhívtak egy-egy házibuliba. Minden nap a legjobb barátommal ebédeltem, ami a napjaim fénypontjai voltak. Majd a dolgozós július után, elérkeztem az augusztushoz, amiben most is vagyunk.
 Tudod, idén tizenhat leszek. Elvileg most kéne éreznem, hogy lassan felnövök, de nem érzem. Nem érzem azt, hogy változnom kéne, mert megvagyok. Csak olyan nehéz elhinni, hogy egy éve ilyenkor azon gondolkoztam, vajon milyen lesz a jövő év. A tavalyi születésnapom elképesztő volt, és csak reménykedtem, hogy a következő még jobb lesz. Sajnálatos módon idén a Sziget ideje alatt nem leszek itthon (emiatt már hisztiztem egy sort) viszont már megvan a programom, pontosan azutánra rakva, mikor megkapom a fizetésemet. Az egész napom V.-vel fogom tölteni, szórakozunk, eszünk, moziba megyünk, aztán nála iszogatunk. Nem tűnik nagy dolognak, de nem is érzem szükségét annak, hogy harminc személyes bulit rendezzek, meghívjak embereket, akiket alig ismerek, és nem is kedvelek annyira, csak azért, mert az a menő. Én tökéletesen elvagyok, ha egy emberrel töltöm, de az az ember tényleg kedveljen, és én is. Ott fogok nála aludni, és jól fogjuk magunkat érezni. Mert V.-vel mindig sírunk a röhögéstől.

 Viszont, azt hiszem megvagyok, mert megteszem azokat a dolgokat amiket nyár elején elképzeltem. Írok, új történetbe kezdtem, aminek már az 51. fejezeténél járok, zenét hallatok, halálosan beleszerettem, egy együttesbe. Olvasok, talán többet, mint kellene, de nem érdekel. Rajzolok, egész sokat fejlődök benne. Szóval, tényleg, tök jól megvagyok, és azt hiszem boldog vagyok. Minden problémámat megemésztettem, és... tudod, élvezem a nyarat. A nyarat, aminek lassan vége. De azért várom egy kicsit a szeptembert tudod?
 Nagyon várom, hogy megint lemehessek meccsekre. A sulit kevésbé, mert tizedikes leszek és... hát egy év alatt elvárják tőlem, hogy kitaláljam, mit akarok kezdeni az életemmel, mert emeltet kell választanom, és azt pedig a továbbtanuláshoz kell igazítanom. De fogalmam sincs, mit fogok kezdeni az életemmel. Túl sok a lehetőség, és én döntésképtelen vagyok. Az egyetlen dolog, hogy mindenképpen társadalomtudományra akarok építeni, szociológia, pszichológia, olyanokat akarok tanulni ami érdekel. És ezek úgy érdekelnek. És, ha más nem, kriminológia mesterszakra ezekkel tudok menni. De fogalmam sincs. Csak úszok árral, majd mikor döntenem kell, megrekedek.
 Még jó, hogy van, még egy évem.
Szóval megvagyok. Remekül vagyok, ami azt illeti. Remélem, hogy te is ilyen jól vagy. Próbálok többet írni majd neked.
Sid
2014. április 18., péntek
There's a hole in my soul, i can't fill it, i can't fill it Posted at 12:53:00 0 comments (+)
2014.04.18
21.15

Kedves Barátom!

 Hát ismét itt vagyunk, te és én. Annyiszor gondolok rá, hogy leülök, és írok neked, tudod? De valahogy sosem jön össze. Egy idő után pedig elfelejtem, hogy mik történtek, és azért is nem írok. De az elmúlt pár hétben rengeteg dolog történt. Talán, ahogy így leírom neked, úgy nem tűnik olyan soknak, vagy fontosnak. Sőt, kitudja, lehet direkt, vagy csak véletlen, de nem fogok leírni mindent.
 A helyzet, hogy időrendben képtelen lennék írni. Annyira összefolynak az elmúlt napok, hogy az valami hihetetlen. Úgy talán, (ha nagyon meg kéne mondanom) két hete, hétvégén, nagyon jó dolgok történtek. Szombaton junior meccsen voltam, jegyzőkönyvet vezetni. Oda több ok miatt is szoktam menni; legutoljára azért, mert a játékvezetőket ismertem, plusz szükség van rám, és még élvezem is dolgokat. És természetesen, mert ilyenkor találkozom azzal a fiúval, akit nagyon kedveled, már elég hosszú ideje. Ezen a hétvégén, együtt buszoztunk haza, de Ő később szállt fel. ne tudd meg, mennyire meglepődtem, mikor oda jött hozzám, köszönt, és még beszélgetést is kezdeményezett velem. Tök jól elbeszélgettünk, és kiderült, hogy másnap ment NB2-es meccsre, ami nagy dolog. Á. 17 lesz, és ez azt jelentetett, hogy lehet, hogy a felnőttekkel játszik.
 Másnap, reggel Monoron voltam meccsen, utána elmentem Á. meccsére, pár csapattársammal, és megnéztünk. Tudod, velem sosem történtek, ilyen filmbe illő fiús dolgok. De aznap, először talán mégis csak. Á. a második negyed végén ment fel a pályára. Előtte V., az edző elküldte, hogy melegítsen be egy kicsit. Én meg ugye, ültem, és néztem a meccset. Aztán, valahogy tényleg, pont akkor néztem rá, mikor Ő is rám. Zavaromban, csak egy bátorító mosolyra futotta, mire Ő, olyan tipikus Á.osan megforgatta a szemeit, és visszamosolygott. Igazából ez tényleg nem nagy ügy. De tekintve, hogy rólam van szó... lehet, hogy mégis csak az.
 A meccs pedig ők vittek haza. A szülei, meg a húga. Remekül elbeszélgettünk, és Á. szerzett négy pontot. Nagyon ügyesen játszott.

 A továbbiakban pedig csak küzdöttem a jobb jegyekért. Mivel mindjárt itt az év vége, ideje mindent meghúzni, és egészen büszke vagyok magamra. Matekból, franciából, és több tantárgyból is javítottam. A szabadidőmet értelmes dolgokra fordítom, és így is jól érzem magam.
 Na, meg, ugye a Dózsában, ahova járok, a tavaszi szünet előtti két nap, mindig Dózsa  napok. Ilyenkor mindenféle programok vannak, és mindenfélét lehet csinálni. Én igazából majdnem egész nap V.vel voltam. Szereztünk egy kosárlabdát a tesitanárunktól, és kimentünk dobálni a kosárpályára. A legjobb az volt, hogy két srác oda jött, hozzánk, hogy akarunk-e játszani. Ebben a legjobb az volt, hogy az egyik srác, az a srác volt, akit egyszer már észrevettem, mivel tök ugyan úgy néz ki, mint Dylan O'Brien, csak 16 éves kiadásban. Nagyon vicces volt, mikor az első támadásunk során, rájöttek, hogy tudunk is kosarazni, nem csak szórakozni jöttünk ki. Végül vagy másfél órán keresztül játszottunk. utána, V. elmentünk kicsit pihenni, majd visszamentünk játszani, és ezúttal két másik sráccal szórakoztunk, akik V. osztálytársai. Mikor elkezdett kicsit esni az eső, bementünk, és velük beszélgettünk, amíg el nem jött a Tanár- Diák kosármeccs, ami pedig fenomenális volt.

 Néha el sem hiszem, hogy milyen kevés időm van még. Egyik este G. együtt mentünk hazafelé edzésről, és nagyon jót beszélgettünk. Valahogy kilyukadtunk arra, hogy vannak-e terveim a jövőre, és akkor meséltem neki dolgokról. Elmondtam neki, mennyire utálom, hogy mennyire megy z idő.. Én még gyerek akarok maradni. És nem is. Valahogy, mind a kettő szeretnék lenni. Annyi mindent szeretnék.
 Holnap pedig, elvileg elmegyek L.val valahova. Vagyis, hát gazából az a terv, hogy est vele, D. meg pár emberrel császkálnánk a városban. A helyzet, hogy vonakodva kérdeztem meg anyut. Nem hittem, hogy elenged. Este, város, emberekkel, felejtős. De azt mondta, hogy még megbeszéljük, és lehet. Bár igaz, óránként kéne hívnom, de még meg is éri. Ha csak így tud bennem megbízni.
 Tegnap K. aludtam. És nagyon jó volt. Egész nap hülyéskedtünk, meg beszélgettünk. De a legjobb az volt, mikor este lefeküdtünk aludni, de vagy még két- három órán át fenn voltunk, és beszélgettünk. Mindenféléről. Elmondtam neki egy csomó mindent, és Ő is nekem. Nagyon furcsa volt. De jó, mert ugye teljesen sötét volt. Én csak ilyenkor szeretek emberekkel beszélgetni, olyan témákról, amikről beszéltünk. Olyankor nem tűnik fel, ha már majdnem sírok. Olyankor nem tűnik fel, hogy nézek ki. Sokkalta egyszerűbb.

"Lehet-e boldog az ember, ha már nem él,
Végig szenvedett mindent, a Végítélet Napjáér'
Várta, várta, s soha se félt,
Oda adott volna mindent, mit csak valaha kért."

Sid
2014. március 23., vasárnap
We're all running from our lives somehow, terrified of what we'll find Posted at 4:43:00 0 comments (+)

2014.03.23.
11.36

Kedves Barátom!

 Nem is tudom, hol kezdjem, ezt az egészet. Tudod, minden egyes levelemnél, gondolkoznom kell, hogy hol is kezdjem. És tudod mit szeretek a legjobban abban, hogy írok neked? Ezt. Minden egyes alkalommal, mikor írok, végig gondolom miket is tettem abban az elmúlt időszakban. Ez azért egy jó dolog.
 Szóval, kezdem a legelőbbivel. Két napra rá, hogy írtam neked, nagymamám életét vesztette. Szóval, gondolom azt kéne írnom, nyugodjék békében. És igen, végül is, nyugodjék békében.
Úgyhogy, az azutáni napokat gyásszal töltöttem. Keveset aludtam, a pánikrohamaim nem hagytak abba. De szépen lassan, kezdek jól lenni. Kezdek egyre többet aludni, és az utóbbival már nincsenek problémák. Kiküszöböltem. Szóval, most már az egész család megvan. Kicsit persze, még mindig mindenki szomorú, de megvagyunk.

 A múltkori meccsen sajnos meghúzódott  térdszalagom, így a hétvégi meccset ki kellett hagynom. ami annyira nem nagy gond, mit elsőre tűnik, hiszen én annyira nem szeretek meccsekre járni. Mármint sosincs hozzá kedvem. Után ha belejövök nem gond, de elkezdeni... sosincs kedvem. Meg néha közben sem. De abba hagyni nem akarom. Anyum nem is engedné, és én sem akarom. Talán csak versenyzést akarom abba hagyni. Nem vagyok versengő szellemű.
 Úgyhogy a héten nem is nagyon tudtam járni. De most már jól vagyok, már csak megerőltetni nem megy. Még nem tudok végig edzeni egy edzést nélkül, hogy ki ne álljak, de egyre jobban vagyok.
 Igazából, nem történt sok minden. Talán csak annyi, hogy csütörtökön elmentem diszkalkulia tesztre. Ami abban volt jó, hogy kiderült, figyelem hiányos vagyok, folyamatos korrepetálásra von szükségem. De  legjobb, hogy csináltattak velem intelligencia tesztet. Kiderült, hogy 150- valahányas IQ van, ami elvileg jóval az átlag felett van. Szóval G. állandóan az edzésen ezzel piszkált. De nagyon jó tudni, hogy okos vagyok. Életemben nem dicsértek meg annyiszor mint aznap.
 Amúgy megvagyok. Iskolába járok, edzésre járok, meg ilyenek. Nem történt semmi, egész végig vártam a 21-ét. Tegnap L. születésnapi bulijába mentem. Életemben először, elmentem egy házibuliba, húha.
 Szóval, este nyolckor indultam. Kis gyomorideggel, hiszem előtte öt perccel kiderült, hogy nekem negyed tízre a bogáncsba kell mennem, mert játszani fogok egy meccsen. De úgy döntöttem, edzőmeccs lesz, pont nem fog érdekelni, és  lábam miatt bármikor kiállhatok. Úgyhogy elmentem. Fura volt, mert tényleg, csak L. és A.-t ismertem. De ott volt V., L legjobb barátja, és neki bemutatott. Ami nagyon jó volt, mert V-vel nagyon jól kijöttünk, rengeteget beszélgettünk, és tényleg nagyon jóban lettünk. Miután L. nagyon kiörülte magát az ajándékomnak (ilyet lehet írni, nyelvtanilag helyes egyáltalán?) lementünk a nappaliba, ahova megérkeztem a többiek is. Kb hat másik fiú jött még, szóval gyorsan körbejártunk, és bemutatkoztunk egymásnak. Vicces volt, mert L. mostoha tesója engedett be, akivel akkor egy szót sem beszéltünk, és akkor így oda jött hozzám, hogy amúgy, bocsi, be se mutatkoztam D. vagyok. Szegény , szerintem azért zavarban volt, mert így állt, hogy akkor most mit csináljon, kézfogás, vagy valami, szóval mondtam neki, hogy akkor gondolom fogjunk kezet, úgyhogy jót röhögtünk rajt. Aztán úgy beszélgettünk pár perccet, mert mondtam, neki, hogy van egy közös ismerősünk.
 Úgyhogy akkor, mikor mindenki megjött, (voltunk kb 12-en szerencsére csak ilyen kevesen) elkezdődött a buli. Ez most így kicsit hülyén hangozhat, de nagyon jól éreztem magam. Hárman voltunk lányok, L., V., és én, és rengeteget röhögtünk a fiúkon. Lehet, hogy most egy kicsit csalódsz bennem, de igen, ittam, nem keveset. De úgy voltam vele, hogy könyörgöm, 16 leszek, lehet, hogy itt az ideje annak, hogy szépen, lassan elkezdjem ezeket  dolgokat. Nem gyorsan, hogy akkor most minden hétvégén ez lesz, hanem... lassan. És tényleg, annyit ittam, hogy kellemesen dülöngéljek, de mindenre emlékezzek. És tényleg, mindenre emlékszem.
 Én most nem fogok neked mindent leírni. De, egyszerűen annyira, hihetetlenül jó volt. Egyik fiú, megdicsért, milyen okos vagyok, mikor mutattam neki pá csillagképet, D.-kal beszélgettünk, miközben vízipipáztunk, L. sikeresen kiégette a terítőt, a fiúk L.ék félcsövében roller nélkül rolleretek, hogy D.kkal ültettük föl A.t mielőtt lehányta volna L. ágyát, B. pedig erről képet készített... rengeteg dolog történt, ami elképesztő volt. Remekül éreztem magam.
 És el kell ismernem, D. elképesztő. Mármint tényleg. Remélem érted, hogy értem.
2014. március 1., szombat
I'm counting the days since you went away Posted at 12:03:00 0 comments (+)

2014.03.01.
20.12

Kedves Barátom!

 Nem, nem tűntem el. Tényleg. Tudod, elég zűrös (hó)napokat tudok most magam mögött. A helyzet, hogy mostanában nem vagyok túl jól, és talán ezért is döntöttem, hogy ma biztos írni fogok. Viszonylag sokat betegeskedem, és néha-néha alvászavarral küszködöm. Nem, nem hidd, hogy depressziós vagyok- szerintem az sosem leszek. De tudod, vagy hogy az embernek semmi sem jön össze. Vannak ilyen időszakok.
 Tudod, a nagymamám intenzívre került. Borzalmas ezt leírni, nem hogy még ki is mondani. A munkahelyén elájult, és valami vérrögök találtak a fejében. Igazából én sem tudom pontosan mi is történt. A helyzet, hogy hiába 84 éves már, én sosem gondoltam bele milyen is lenne. Mármint, ha tényleg... érted. Tudtam, hogy szomorú leszek, ki nem lenne. De egyszerűen fogalmam sem volt, mit csinálnék. Sosem gondoltam bele. Ő volt nekem az a nő, ki még 84 évesen is akárhova elsétált, és járta  világot. Az a nő aki minden egyes országban járt, élete során. Az a nő, aki mindent megtett értünk. Naivan azt hittem, még máig is, hogy sosem lesz vége. Hogy nem kell emiatt aggódnom, hiszen kérlek, ennek sosem lesz vége. Borzalmas, hogy mégis. Hogy mekkorát tévedtem. És, hogy mennyire fáj.
 Én még sosem vesztettem el egy közel álló családtagomat sem. Voltak barátaim, akik sajna ma már nem élnek. Voltak távoli rokonaim, akik felől halálhírt kaptunk. De olyan ember, akivel napi szinten találkoztam, beszéltem, még nem tűnt el az életemből. A nagyszüleim közül csak őt ismertem. Apukám lehet már nem vesz részt annyira az életemben, de akármikor felhívhatom. Most M.t nem tudom. Hiába akarok hozzá átmenni a szomszédba, Ő nem lesz ott. Mert Ő az intenzívem fekszik, ahonnan azt mondták ("A helyzetre való tekintettel látogatási idő lejárta után is bemehetünk") hogy ne fűzzünk sok reményt, ahhoz, hogy valaha is élve elhagyja a helyet. Már öt napja csak benn fekszik, és... nekem fogalmam sincs, hogy kéne ezt kezelnem. Valaki/valami általában elvonja a figyelmem, de az sosem tart soká. Az iskolában napi szinten jönnek rám a síró görcsök, és edzésről is ki kellett rohannom, hogy ne vegye észre senki, hogy baj van. És... tudod, én ezt nem tudom kezelni. Pánikroham szerű dolgok törnek rám, csak úgy, a semmiből. Nem, szó sem lehet arról, hogy pánikbeteg lennék, tényleg. Miért lennék az? Csak néha rám jön az az elviselhetetlen remegés, légszomj, és ezek. Biztos sok embernél előfordult, akiknek valakije élet- és halál között lebeg. Csak tudod, ez elég nagy szívás.
 Szerdán, elmentünk hozzá. Édesanyám azt mondta, bármikor meggondolhatom magam. De én be akartam menni. Főleg, hogy mivel dolgozott, csak a látogatási idő után értünk oda egy kicsivel, de azt mondták, hogy tekintettel vannak a helyzetre, és megengedik, hogy bemehessünk. Senki sem volt ott rajtunk, és az ápolókon kívül. Sosem voltam még az intenzív osztályom, és őszintén ezek után nem is karok soha többi menni.
 Kettesével lehetett bemenni. A keresztanyukám (aki egyben édesanyám testvére) már ott volt, így Ő akkor jött ki hozzánk, amíg a bátyám, és anyukám bementek. Mi addig kint vártunk. Majd mi is bementünk, és... borzalmas volt. Az az erős nő, akit egész életemben láttam, most ott feküdt egy kórházi ágyban bekötött fejjel, olyan törékenyen. Sosem láttam még így nagymamámat. Tudod, elvileg elbúcsúzni mentünk oda, (mindenki ezt mondta) de én képtelen voltam megszólalni.
 A nővérem ott állt mellettem átölelve, és beszélt hozzá, és én is akartam. Istenem annyi mindent akartam neki mondani, de egyszerűen... nem ment. Nem tudtam levenni  szemem róla, nem tudtam megszólalni. Csak álltam ott, és néztem rá, patakzó könnyekkel. Megkérdezte, hogy én nem akarok semmit mondani? Még csak válaszolni sem tudtam.
 A helyzet, hogy fogalmam sincs mit kéne tennem. Tényleg, fogalmam sincs. Nekem a nagymamám a második anyukám. Egy héten minimum háromszor együtt ebédeltünk, és Ő mindig mesélt nekem arról, hogy mi volt az Ő fiatal korában, Ő pedig kérdezgette, mi van velem. Lehet, hogy nagy ügyet csinálok a dologból, de... had csináljak belőle nagy ügyet! Legalább csak neked, hadd írjam le mennyire fáj, ha már rajtad kívül csak egy embernek vagyok képest ezeket elmondani.

 Tudom, hogy a többieknek sem jó. Hallottam, ahogy este a nővérem sír. Láttam, amikor a kórházban bátyám is dörzsölte  szemeit. Tudom, hogy anyu sincs toppon. De tudod mi  legrosszabb?  bizonytalanság. Az, hogy, ha az intenzíven is fekszik, és már mind tudjuk, mi lesz a vége, mégis csak, még él. Aligha, de él, és még, ha tudom is, hogy esélytelen, hogy ismét beszéljek vele, bennem van, hogy de lehet, hogy még is. És emiatt, még nagyobb pofára esés lesz a vége. Még jobban fog fájni mint most.
 Sajnálom, hogy most igazából, csak nyávogtam neked. Történtek velem jó dolgok is ezek előtt, de, sajnos ezeknek most annyira nem tudok örülni. Egy ideig biztos, hogy nem. De köszönöm, hogy meghallgattál. Ha téged nem is érdekelt, nekem nagyon jól esett, hogy leírhattam.
2014. január 1., szerda
I don't want this moment to ever end Posted at 17:25:00 0 comments (+)

2014.01.02.
2.05

Kedves Barátom!

 Milyen furcsa azt leírni, hogy 2014, nem? Mire megszokod a régi évszámot, mire mindig, mindenhol rávágod, hogy milyen évet is írunk, már is váltunk. Borzalmas dolog ez a változás, de kell. És lehet, néha nem is olyan borzalmas- de mindig is annak látszik.
 Szóval a szilveszter. Vége. Igazából nem fogom neked leírni, hogy mit csináltunk. A legjobb barátnőmmel zártam a tavalyt, és kezdtem az újévet, ennek pedig elégnek kell lennie, úgy gondolom.
 Tudod, én sosem voltam az a sírós fajta. Igazából mindig a körülményektől függött. Filmeket, sorozatokon, könyveken mindig is könnyen sírtam -imádom a sírós filmeket- de, valamiét az élet dolgain mindig nehezen. ÉS sosem tudtam, hogy ez miért van. De azért nekem is vannak pillanataim. Pillanatok amikor belegondolok dolgokba. Amikor belehallgatok egy dalba, és ahogy elrohamoznak az emlékek, könnyek szöknek a szemembe. De tudd milyen jó érzés ülni, és sírni a dal miatt? Majd mikor vége, elfelejteni az egészet, hogy megtörtént. Ugyan ez történik velem minden szilveszterkor, amikor a közelben lejátszódó tűzijátékokat nézem. Bele gondolok mindenbe, amit az elmúlt egy évben tettem, mindenbe, ami velem történt, ami hatással volt rám. És jó dolog, ezekbe belegondolni, mert, ha ezek nem történnek meg, talán most egy teljesen más ember lennék. Ki tudja, mi lenne velem, ha úgy döntök, hogy később megyek gimnáziumba, nem indulok hatosztályosba. Vajon akkor is így néznék ki? A gimnázium nagyban megváltoztatott.
 Annyira sok "vajon..." kérdést tehetnék fel, csak a tavalyi évre. Ahogy az ember nő fel, egyre kevésbé értékeli a dolgokat. Egyre hamarabb múlik el minden. Emlékszem, mikor ültem a TV előtt a tizenkettedik szülinapomon, és, hogy örültem, hogy most már hivatalosan is nézhetek 12 karikás filmeket. Hogy átléptem az első "vízválasztó" korhatárt. Most meg, több mint három évvel később itt ülök, írok neked, és ezen gondolkozom. És már is, teljesen más vagyok mint akkor. Mások a barátaim, és az akkoriakkal alig tartom a kapcsolatot. Más az értékrendem, mással töltöm el szívesen az időm.Voltak barátaim akik azt hittem örökké ott lesznek, a naiv gyermek lelkemmel (amiből máig van egy darab bennem). Azok közül aligha 3 emberrel tartom a kapcsolatot.
 Furcsa. Tényleg, érdekes dolgok ezek. De elképesztő volt úgy átlépni az újévbe, hogy olyan emberrel voltak aki azon kevés ember között van, akiket a világon a legjobban szeretek. És kitudja, ez is csak egy barátság. Lehet, három év múlva, pont róla fogok írni, hogy azt hittem ez örökké tart. Remélem, hogy nem, de meg történhet.
 Ez most kicsit érthetetlen lehet. Tény. De, ha most belegondolok, akkor, mikor a tűzijáték alatt majdnem sírva gondolkodtam, akkor sem volt sokkal érthetőbb. Gondoltam dolgokra, majd jött a többi. Reménykedtem, hogy az új év jobb lesz. Nem panaszkodom, nem volt borzalmas a tavalyi év- de lehetett volna sokkalta jobb. Ez az én hibám is, elismerem. De történtek dolgok, amik nem miattam történtek. Amik csak... megtörténtek. És biztos vagyok, hogy idén is fognak történni. Mint mindenki mással is. Lehet nem egy világmegváltó gondolat, de azért szerintem igaz.

 És a legnagyobb pozitívum; az és első film amit megnéztem az Harry Potter- film volt, az első dal amit hallgattam (Himnuszon kívül) Quimby volt, az első sorozat pedig Doktor House. Ha csak ezt tekintem, biztos jó évvel nézek szembe. Csak remélem, hogy igazam van.
Sid
2013. december 31., kedd
I wanna scream till the words dry out Posted at 3:48:00 0 comments (+)

2013.12.31.
12.11

Kedves Barátom!

 Igen, én még élek.
 Igen, még mindig írok neked.
 Sajnálom, hogy ennyi ideig halasztgattam a levelemet. Rengetegszer gondoltam rá, hogy írok, és többször le is ültem, hogy akkor most írni fogok. De végül sosem jött össze. Nem azért mert nem volt mit írnom, mert Ó Istenem, volt bizony. Nem tudom, végül miért nem tettem. Elvette más a figyelmem? Talán. De igazából már mindegy is, nem? Nem tudom, mennyire hiányoltál az életedből, mennyire unatkoztál szüntelen leveleim nélkül. De, tudod, nekem jól esik azt hinni, hogy hiányoztam.
 Minden esetre, remélem, hogy jól telt ez a több, mint egy hónapod. Én szerintem elmondhatom, hogy igen. A novembert döcögősen végig vittem, de szinte semmire sem emlékszem. Talán, mert a szokásosat játszottam el; iskolába mentem, ott egész nap zenét hallgattam, és olvastam, néha-néha beszéltem emberekkel, akiket kedvelek majd haza jöttem. Tanultam, tanultam, tanultam, bár magam sem tudom miért, így is úgy is rosszak lesznek a jegyeim. Miért hiszi a legtöbb ember, hogy, ha valaki jól tanul az értelmes, és, hogy, ha valaki rosszul, az hülye? Ez annyira hülyeség. Én sosem szeretem elmondani a jegyeimet. (Pedig nem tanulok olyan rosszul- csak vannak tantárgyak amikkel küzdök, de vannak, amik tanulás nélkül mennek.) Nem szeretem, jegyek alapján megítélni az embereket. Annyira etikátlan.
 Miután a novembert végig szenvedtem, -az egyetlen jó dolog benne az el nem múló meccsek voltak, amikre imádok kijárni, és ott lenni, segíteni, egy csapat tagja lenni- decemberben szinte már semmire sem figyeltem. Bár minden tanár kitalálta, hogy Ő dolgozatot akar íratni, így az utolsó héten, annyira nem érdekelt. Tanultam, de már nem érdekelt, milyen jegyet kapok. Annyira elfáradtam, érted? Állandóan csak az elvárások. Mindenfelől. Egy ideig megy, hogy nem figyelek rájuk, de egy idő után már kicsit nehéz, amikor semmire sincs időm, mert annyi mindent kell csinálnom. Ne értsd félre, szeretem, ha van dolgom- de csak, ha olyan amit szeretek. Nem bánom, ha egész nap a Bogáncsban kell lennem, mert szeretek ott lenni, és fontos lenni. De máshogy nehéz. Sajnálom, hogy ennyit panaszkodom.
 Az osztálykarácsonyom viszont elképesztően jó volt. A padtársam húzott, és kaptam tőle egy bögrét. Igen, ez most sablon ajándéknak tűnik, de nem volt az, mert a bögrén volt egy meme, ami bemutat, és a következő felirat; "Egy nap csak egy emberhez tudok kedves lenni. És ez nem a te napod". Ez az egy mondat, nagyon leírja a Nó.val való kapcsolatunkat. Imádok mellette ülni, mert mindig minden órát végig röhögünk. Az ajándékozás után, pedig ettünk, ittunk, játszottunk. Egyik fiú hozott Bang! nevű játékot azzal játszottunk sokáig, és az osztály nevében elkoboztuk a Média órán használatos tv-t. Amin játszottunk.
 Szóval... igen. Furcsa volt úgy kilépni az iskolából, hogy tudom, idén már nem fogok menni. Idén, valószínűleg nem fogok már találkozni az osztálytársaimmal, tanáraimmal. De azért megnyugtató volt.

 Remélem, jól telt a Karácsonyod, és mindent megkaptál amit szerettél volna. Én úgy gondolom, azért az enyém jó volt. Nővérem reggel még dolgozott, így este díszítettünk fát, és Karácsonyoztunk. Délelőtt mindenki csinálta a dolgát. Este pedig ajándékoztunk. Tekintve, hogy nekem nincs jövedelmem, én sajnos nem tudtam semmit sem adni senkinek. Csak anyunak dobtunk össze egy órát, ennyi. (Apuéknál voltunk azelőtt, akitől Karácsonyra pénzt kaptunk) Nővéremtől kaptam egy fülbe valót, mert mondtam anyunak, hogy ki akarom lövetni a fülem. Végül megspóroltuk a pénzt, és mivel volt itthon steril tű, nővérem kiszúrta. Igen tudom, furcsa lehet ezt így elolvasni. De igen, így történt, és nem, nem fájt annyira, és nem, már nem fáj. De tudod, szerintem ez volt az második... amolyan lány testvéres dolgunk. Soha nem voltam vele jóban. Soha nem ültünk le együtt, és beszélgettünk a fiúkról, a suliról, akármiről. Sosem voltunk olyan jó testvérek. Tudtuk, hogy a másik létezik, hogy család tagok vagyunk... és igazából ennyi. Mindig a bátyámmal voltam, Ő pedig a barátaival. Nem tudom, végül miért is történt így, de ez van.
 Végül, egész este társasoztunk ami jó volt. Karácsonykor mindig együtt vagyunk- főleg, mióta apukám elköltözött.
 A szünet további része, pedig eseménytelenül zajlott. Majdnem mindennap társasoztunk  valamit, de amúgy csak olvastam, filmeket, sorozatokat néztem. Viszont, találtam magamnak egy amerikai, és indiai levelező társat! Nagyon érdekes velük beszélgetni, email-en keresztül. Ezzel el voltam, egészen idáig.
 Bár, 28-án egyesületi kosár banzáj volt. Év búcsúztató. Nagyon jó volt lemenni, és megint szórakozni. Volt megannyi program, játszottunk, hülyéskedtünk. Ahogy tavaly. És, a legfontosabb, hogy beszélgettem(!) a fiúval, aki iránt hatalmas szimpátiával élek. Szóval eseménydús volt. Úgy 11-ig voltunk ott, utána L.ék hazadobtak minket kocsival. De nagyon jó volt. Nagyon szeretem az egyesületi bulikat. mindig olyan jól érzem magam ott.
 Karácson, és a buli közben pedig bátyámmal együtt megnéztük a Doctor Who karácsonyi részét, amiben Matt Smith regenerálódott. Hát, bőgtem egy jó.

 Most pedig, itt az év utolsó napja. Hú. Én átmegyek Rizihez, és ott fogom vele, és a családjával ünnepelni az Újévet. Már elterveztük, hogy fogunk Harry Pottert nézni, na meg jókat beszélgetni, meg amit szoktunk.
 Tudod, fura belegondolni, hogy máris 2014 lesz. Semmivel sem lesz másabb, mint idén, a sok közhellyel ellentétben. "Új év, új élet"- ne szórakozzunk. Attól még, hogy új év lesz, ugyanazok lesznek a barátaid, ugyanoda fogsz járni suliba, ugyanazokat fogod csinálni (kivéve, ha valaki elköltözik, de az más dolog). Minden ugyanolyan fog maradni- csak éppen átlépünk egy másik év számba. Semmi sem fog változni, minden ugyanolyan lesz.
 De mindettől függetlenül, örülök, hogy vége lesz ennek az évnek. Talán tényleg lesznek változások. Őszintén, őszintén elegem van ebből az évből. Ebben az évben anyámék ismét nem bírtál ki veszekedés nélkül, és ha jól számolom, három barátom is életét vesztette, amikre borzalmas vissza gondolni talán nem is meséltem róluk. Jó sok szart éltem meg idén is, de biztos vagyok benne, hogy nem csak én, és hogy nem csak rossz dolgok történtek velem. Közelebb kerültem egyik csapat társamhoz az idén, aminek nagyon örülök, mert imádom a hülye fejét. Megtehettem, hogy a Szigeten töltöm el a születésnapom, és ez örökre a legjobb emlékem marad. Szóval, jöjjön csak a 2014. Az eleje biztosan jó lesz- a legjobb barátommal fogom tölteni.
Sid
All rights reserved your blog
HOME | OLDER ENTRIES ▶


About
"Why am I me and not somebody else?".

- Nemo Nobody
Credits
Layout by mymostloved with script, background and image.