2014. november 28., péntek
Maybe I'm too busy being yours to fall for somebody new Posted at 15:22:00 0 comments (+)

2014.11.28
23.43

 Kedves Barátom!

 Három hónap? Majdnem négy.
 Tudod, igazából sokszor gondoltam rá, hogy írok neked, viszont általában az eszembe se jutottál, tudod? Sajnálom, és egy kicsit bűntudatom van, de ez azt jelenti, egész jól meg vagyok. Általában akkor írtam neked, ha nagyon padlót fogtam, vagy, ha nagyon boldog voltam.
 A helyzet, hogy jelenleg én sem tudom, pontosan, hogy is érzek. Vagyok. Ennyivel tudnám jellemezni a napjaimat, amiket azóta élek, hogy elkezdődött a tanév. Reggelente kínszenvedések után felkelek, elmotyogom mennyire utálom a középiskolát, valahogy kikelek az ágyból, és elkészülődöm mert hiába utálom az egészet, próbálom a lehető legtöbbet kihozni magamból. Szóval, tényleg. Vagyok. Néha elmegyek valahova, néha nem, de általában amikor tehetem otthon ülök, és bámulok ki a fejemből, miközben a fülemben üvölt a zene.
 Idén jelentkeztem játékvezetői tanfolyamra. Elég érdekes, mert játékosként elég sok dolog van, amire nem is gondolna az ember, milyen nehéz egy játékvezető. Ha levizsgázom jövő év elején, a szeptemberi szezonban már teljes értékű hátékvezető lehetek.
 Apropó szeptember. Megpróbálok kimenni külföldre tanulni. Van egy ilyen ösztöndíj lehetőség, három fordulós, és megpróbálok rá pályázni.Az első forduló nagyon tetszik, mert esszéket kell írni, és én imádok írni, elvileg valamennyire értek is hozzá. Igazából, évente 5-10 embert szoktak kiválasztani, úgyhogy nem igazán fűzök hozzá reményeket, tudod. De milyen jó lenne. Már mióta arra vágyok, hogy máshol élhessek, látni máshol milyenek a dolgok, találkozni más emberekkel, kikerülni egy új környezetbe, ahol a magam ura kell, hogy legyek. Ahol nem fordulhatok segítségért, az egyetlen segítség én magam lehetek. És ez egy remek lehetőség arra. Tudod, nagyon szeretnék bejutni. Angolul kéne kommunikálnom, tanulnom, aminek még örülnék is mert imádom az angol nyelvet, és... és tudod olyan helyekre küldenek ki. Wales, egy olyan hely, ahova évek óta el akarok jutni, Amerika, Kanada, Norvégia, és még sorolhatnám. Annyira boldog lennék, ha sikerülni. Jelenleg ez a nagy célom, és nagyon remélem, hogy sikerülni fog, mert elképesztő lenne. Egy kollégiumban laknék, mindenféle nemzetiségű emberrel és... és máshol. Kikerülnék a megszokott környezetből, valami elképesztő lenne.

 Nemrég, gipszbe volt a lábam. Meccs közben kifordult a bokám, és meghúzódott a bokaszalagom. Mivel előtte volt már egy részleges szalagszakadásom, így nem tett túl jót neki, képtelen voltam ráállni. Hát begipszelték, és egy hetet otthon töltöttem feküdve. Addig pedig leköltöztem a nappaliba, a földszintre, hogy ne kelljen lépcsőznöm.
 A helyzet, hogy egy hetet töltöttem le, és a végére egy idegroncs lettem. Néha még most is elgondolkodom rajta, hogy mennyire nem illek a családomba. Nem, egyáltalán nincs rossz dolgom; anyukám tényleg kidolgozza a lelkét, hogy mi mindent megkapjunk, nincs okom panaszkodni. De én mégis teszem, mert tényleg, anyukám úgy nevel, hogy megálljam majd a helyen a nagy világban, mindenért meg kell dolgoznom de ez nem befolyásolja a tényt, hogy haza jövök, és képtelen vagyok beszélni akárkivel is. Mert anyukám nem jár két lábon a földön, szeret elkalandozni, és annyira nincs közös érdeklődési körünk. De semmiben. Ami nem feltétlen olyan nagy baj, de, azért néha elég kínos. Akkor ott a nővérem; akivel egyáltalán nem jövünk ki. Szeretjük egymást, mert testvérek vagyunk, de igazi testvéri kötelék igazából szerintem sosem volt közöttünk. Elég sokat veszekszünk, csak, mint anyukámmal. Egyszerűen csak annyira mások vagyunk. Másképp gondolkodunk mindenről, mások az értékrendjeink, és... mások vagyunk. 
 Aztán ott a bátyám. Talán az egyetlen, akivel tényleg szívesen töltök időt, mert tényleg hasonlóak vagyunk. Személyisége az övé is elüt az enyémtől szerintem, de vannak közös érdeklődési köreink, szóval, vele már tudok beszélgetni. De például arról, hogy most van-e valami bajon, senkivel sem tudok a családomból beszélni. És ez néha elég gáz, tudod. De nincs okom panaszkodni- van étel otthon, van ágy amiben aludjak, és ruha, amit felvegyek. Vannak, akiknek sokkal rosszabb sors jutott.

 Mostanság elég nem vágom, mi is van velem. Egyik nap kicsattanok az örömtől, másik pillanatban pedig nem akarok senkihez sem szólni, csak egyedül lenni, zenét hallgatni egész nap, vagy aludni. Kicsit elegem van néha az emberekből, még azokból is, akiket szeretek. Nem tudom, pontosan miért is. Nem rég, beköltöztek a nagymamám házába emberek. Anyu ismerősei, és most itt laknak velünk, a másik házban. Túl kéne lennem, már több, mint kilenc hónapja történt. És valamennyire túl is vagyok, már ne sírok, ha eszembe jut, tényleg, boldogan gondolok arra vissza, hogy volt egy ilyen nő az életemben. Boldogan, de szomorúan, egyszerre a két érzés kavarog bennem. De ez akkor is túl sok. Addig minden nap, mikor haza értem az iskolából az első dolgom az volt, hogy benézzek az ablakon, és vigyorogva integessek neki.
 Most mit látok? Egy idegen nőt, vagy a férjét, akit lehet anyu ismer, de én nem. Azt sem tudom, kik ők, kik a gyerekeik, egyszer csak oda kerültek. Nem az, hogy sajnálom tőlük azt a házat, de, gondolom még mindig nem vagy túl teljesen ezen a dolgon, ami lehet probléma de... a helyzet, hogy nem igazán érdekel. Nem akarom elfelejteni. Csak néha elgondolkodom azon, bárcsak tudtam volna, hogy akkor beszélek vele utoljára, amikor beszéltem vele.
 És nem tudom, hogy ez pontosan miért is jutott eszembe. De amióta beköltöztek heti szinten minimum háromszor ezen gondolkodom. Néha, csak szeretném kikapcsolni az agyam. Érted, nem gondolni semmire. Nem érdekel, ha akkor boldog dolgokra sem gondolnék, mint mondjuk a barátaimra, a pillanatokra, amikor olyan dolgok történnek, amik számomra történelem, csak szeretnék néha kikapcsolni. Lefagyasztani az időt, a gondolatokat, és nem gondolni semmire. Csak... lenni.
 Szóval vannak ezek a hangulatingadozásaim, de jól vagyok. Tényleg, megvagyok, csak néha... néha még sem, de általában igen. Igazából csak annyit szeretnék, hogy legyen egy ember az életben, akinek ezekről tudok mesélni, valaki, akinek ha szenvedek, ne legyen bűntudatom. És, tudod, az sem tett jót az egomnak, ami alapjáratom a nullát verdesi alulról, hogy életemben először tényleg közeledtem egy fiúhoz, és, hát vissza utasítottak. Van ilyen, nem kéne emiatt siránkoznom, meg minden, tudom, tök irreleváns, nem kéne vele foglalkoznom. De úgy, hogy alapjáraton enyhe önbizalomhiányban szenvedek, azért nem esett jól. Az egyetlen baj, hogy ezt vagy senki sem tudja, vagy senkit sem érdekel. Mert én nem mutatom, egy ismerősömnek meséltem ezt el, és neki is úgy fejeztem be, hogy, de nincs semmi baj, úgy sem éri meg. Miközben belül összeomlottam, hogy, valószínűleg mindig ez lesz. Mert mindig ez van. És kezdek hozzászokni, de azért így is elég szar. Főleg, hogy a körülöttem lévő emberek sokkal szebbek nálam, nulla- tizenötben, minimum egy csődtömegnek érzem magam. Persze ebbe az itthon is problémák is közrejátszanak.

 Egyébként jól vagyok. Rengeteget nevetek, amikor hétvégente jegyzőkönyvet vezetek a meccseken, ahol tényleg számítanak rám. B. a fiúk edzője, már meglát, és első kérdése, tudok-e maradni. G. állandóan azzal piszkál, itt a "jövő játékvezető nemzedék legjobbja" és, Kr. osztálytársammal egyre közelebbi kapcsolatba kerülünk. Egy csomót rajzolok, és olvasok, a tanulmányi eredményeimre pedig tényleg büszke vagyok. Egyedül matekból állok borzalmasan, de abból mindig is borzalmas voltam. Azon kívül minden tantárgyból vagy négyesre, vagy ötösre állok, és ez elég király érzés. Főleg, hogy nem tanulok sokkal többet, mint tavaly. Nem tudom, mi történt, de valahogy, most sokkal inkább megmaradnak a fejemben a dolgok, ez pedig az év pozitívuma. Persze, így sem elég jó, de tényleg foglalkozom vele, próbálok jobb lenni.
 Idén nyáron ismét beleszerettem egy együttesbe, emlékszel? Először 2012 nyarán találkoztam velük, szerettem őket, de valahogy a feledés homályába vesztek. Idén ismét felfedeztem őket, és most teljesen oda vagyok mindenért, amit csinálnak. Talán az első olyan együttes, akiket tényleg, nagyon imádok. És mivel idén nyáron ismét felfedeztem őket, így az iskola mellett több régi szeretett együttest kezdtem el hallgatni, ami csak azért vicces mert a régen hallgatott zenéim minimum felét, most kettő lábbal rúgnám ki az ablakon. Nem tudom, pontosan, miért, és hogyan, de rengeteget változott a zenei, és öltözködési stílusom is. De azt hiszem nem baj, mert végre "megtaláltam önmagam" vagy mi. Hatalmas klisé, és le fogom tagadni, hogy ezt valaha is leírtam volna, de talán most úgy öltözködöm, ami tényleg én vagyok. A hajam jelenleg gyönyörű pirosas- vörös színben tündöklik, amit imádok. 

 Úgyhogy, megvagyok. Tudom, régen írtam, de nem feledkeztem el teljesen rólad. Csak nincs sok időm idén, ennyi, de megígérem, ha egyszer abba hagyom az írást neked, arról írni fogok. Sajnálom, hogy sokat panaszkodtam.
 De, mint írtam ezt nem tudom másnak elmondani. Mert bűntudatom lesz.
All rights reserved your blog
HOME | OLDER ENTRIES ▶


About
"Why am I me and not somebody else?".

- Nemo Nobody

Credits
Layout by mymostloved with script, background and image.