2014. március 1., szombat
I'm counting the days since you went away Posted at 12:03:00 0 comments (+)

2014.03.01.
20.12

Kedves Barátom!

 Nem, nem tűntem el. Tényleg. Tudod, elég zűrös (hó)napokat tudok most magam mögött. A helyzet, hogy mostanában nem vagyok túl jól, és talán ezért is döntöttem, hogy ma biztos írni fogok. Viszonylag sokat betegeskedem, és néha-néha alvászavarral küszködöm. Nem, nem hidd, hogy depressziós vagyok- szerintem az sosem leszek. De tudod, vagy hogy az embernek semmi sem jön össze. Vannak ilyen időszakok.
 Tudod, a nagymamám intenzívre került. Borzalmas ezt leírni, nem hogy még ki is mondani. A munkahelyén elájult, és valami vérrögök találtak a fejében. Igazából én sem tudom pontosan mi is történt. A helyzet, hogy hiába 84 éves már, én sosem gondoltam bele milyen is lenne. Mármint, ha tényleg... érted. Tudtam, hogy szomorú leszek, ki nem lenne. De egyszerűen fogalmam sem volt, mit csinálnék. Sosem gondoltam bele. Ő volt nekem az a nő, ki még 84 évesen is akárhova elsétált, és járta  világot. Az a nő aki minden egyes országban járt, élete során. Az a nő, aki mindent megtett értünk. Naivan azt hittem, még máig is, hogy sosem lesz vége. Hogy nem kell emiatt aggódnom, hiszen kérlek, ennek sosem lesz vége. Borzalmas, hogy mégis. Hogy mekkorát tévedtem. És, hogy mennyire fáj.
 Én még sosem vesztettem el egy közel álló családtagomat sem. Voltak barátaim, akik sajna ma már nem élnek. Voltak távoli rokonaim, akik felől halálhírt kaptunk. De olyan ember, akivel napi szinten találkoztam, beszéltem, még nem tűnt el az életemből. A nagyszüleim közül csak őt ismertem. Apukám lehet már nem vesz részt annyira az életemben, de akármikor felhívhatom. Most M.t nem tudom. Hiába akarok hozzá átmenni a szomszédba, Ő nem lesz ott. Mert Ő az intenzívem fekszik, ahonnan azt mondták ("A helyzetre való tekintettel látogatási idő lejárta után is bemehetünk") hogy ne fűzzünk sok reményt, ahhoz, hogy valaha is élve elhagyja a helyet. Már öt napja csak benn fekszik, és... nekem fogalmam sincs, hogy kéne ezt kezelnem. Valaki/valami általában elvonja a figyelmem, de az sosem tart soká. Az iskolában napi szinten jönnek rám a síró görcsök, és edzésről is ki kellett rohannom, hogy ne vegye észre senki, hogy baj van. És... tudod, én ezt nem tudom kezelni. Pánikroham szerű dolgok törnek rám, csak úgy, a semmiből. Nem, szó sem lehet arról, hogy pánikbeteg lennék, tényleg. Miért lennék az? Csak néha rám jön az az elviselhetetlen remegés, légszomj, és ezek. Biztos sok embernél előfordult, akiknek valakije élet- és halál között lebeg. Csak tudod, ez elég nagy szívás.
 Szerdán, elmentünk hozzá. Édesanyám azt mondta, bármikor meggondolhatom magam. De én be akartam menni. Főleg, hogy mivel dolgozott, csak a látogatási idő után értünk oda egy kicsivel, de azt mondták, hogy tekintettel vannak a helyzetre, és megengedik, hogy bemehessünk. Senki sem volt ott rajtunk, és az ápolókon kívül. Sosem voltam még az intenzív osztályom, és őszintén ezek után nem is karok soha többi menni.
 Kettesével lehetett bemenni. A keresztanyukám (aki egyben édesanyám testvére) már ott volt, így Ő akkor jött ki hozzánk, amíg a bátyám, és anyukám bementek. Mi addig kint vártunk. Majd mi is bementünk, és... borzalmas volt. Az az erős nő, akit egész életemben láttam, most ott feküdt egy kórházi ágyban bekötött fejjel, olyan törékenyen. Sosem láttam még így nagymamámat. Tudod, elvileg elbúcsúzni mentünk oda, (mindenki ezt mondta) de én képtelen voltam megszólalni.
 A nővérem ott állt mellettem átölelve, és beszélt hozzá, és én is akartam. Istenem annyi mindent akartam neki mondani, de egyszerűen... nem ment. Nem tudtam levenni  szemem róla, nem tudtam megszólalni. Csak álltam ott, és néztem rá, patakzó könnyekkel. Megkérdezte, hogy én nem akarok semmit mondani? Még csak válaszolni sem tudtam.
 A helyzet, hogy fogalmam sincs mit kéne tennem. Tényleg, fogalmam sincs. Nekem a nagymamám a második anyukám. Egy héten minimum háromszor együtt ebédeltünk, és Ő mindig mesélt nekem arról, hogy mi volt az Ő fiatal korában, Ő pedig kérdezgette, mi van velem. Lehet, hogy nagy ügyet csinálok a dologból, de... had csináljak belőle nagy ügyet! Legalább csak neked, hadd írjam le mennyire fáj, ha már rajtad kívül csak egy embernek vagyok képest ezeket elmondani.

 Tudom, hogy a többieknek sem jó. Hallottam, ahogy este a nővérem sír. Láttam, amikor a kórházban bátyám is dörzsölte  szemeit. Tudom, hogy anyu sincs toppon. De tudod mi  legrosszabb?  bizonytalanság. Az, hogy, ha az intenzíven is fekszik, és már mind tudjuk, mi lesz a vége, mégis csak, még él. Aligha, de él, és még, ha tudom is, hogy esélytelen, hogy ismét beszéljek vele, bennem van, hogy de lehet, hogy még is. És emiatt, még nagyobb pofára esés lesz a vége. Még jobban fog fájni mint most.
 Sajnálom, hogy most igazából, csak nyávogtam neked. Történtek velem jó dolgok is ezek előtt, de, sajnos ezeknek most annyira nem tudok örülni. Egy ideig biztos, hogy nem. De köszönöm, hogy meghallgattál. Ha téged nem is érdekelt, nekem nagyon jól esett, hogy leírhattam.
About
"Why am I me and not somebody else?".

- Nemo Nobody

Credits
Layout by mymostloved with script, background and image.