Kedves Barátom!

 Két hét?
 Nem is tudom, talán van már két hét, mióta utoljára jelentkeztem. Nagyon sajnálom, annyiszor gondoltam rá, hogy írok, de sajnos sosem sikerült össze hozni, mindig más ok miatt.

 Szóval igen. A szünet. Nem rég kezdődött, és már is annyi dolog történt! Igazából a dolgok háromnegyede, az edzésen történt dolgok, hiszen egészed eddig, még voltak hétköznap edzéseink.
 Egyik edzés után random úgy döntöttünk, hogy akkor most átmegyek L.hez. Akkor végül, nála is aludtam. Nagyon jó volt, főleg, mert aznap dobó edzés volt, amiket imádok. Végig dobálunk (gondoltad volna?) és szórakozunk Mi.bával, Ge.vel, meg, ha lejön akkor Be.vel. Többször is versenyeztem Mi.bával, és tök jó érzés volt legyőzni, tudod. Meg... ilyenkor az egész edésnek olyan jó hangulata van.
 Szóval, a dobóedzés után, mi még Li.vel kinn dobáltunk a kertjükben, a bátyjával. El is gondolkodtunk rajta, hogy másnap, majd büszkélkedhetünk, hogy másfél óra dobálás után, mi még gyakoroltunk, méghozzá, egy többszörös, országos bajnokkal! Mikor megkérdezték kivel, tök büszkén válaszoltunk; A Li. bátyjával! Tök vicces volt. Aztán, persze, még megbeszéltük, hogy majd még egyszer átmegyek hozzájuk, és náluk alszom, ami meg is történt. Akkorra, az első emlékem, hogy filmet néztünk. Megnéztük a Csodacsuka c. filmet, ami miatt elkezdtem kosarazni. Nagyon jó volt újra megnézni, mert tényleg, nem olyan jó film, semmi extra nincs benne de... nekem sokat jelent. Ha nincs az a film, kitudja, lehet, most nem is kosaraznék. Nem ismerném a csapattársaimat. Ge.éket. Kimaradnék egy csomó... elképesztő pillanatból.

 És, persze, múlthét pénteken, lementem Vichez, Hatvanba. Ballagása volt, és én lementem megnézni. Hű, hát nagyon jó volt. Kezdve ott, hogy pénteken vagy másnap hajnal háromig szerepeztünk, meg minden. Beszélgettünk, és zenét hallgattunk. És néztünk egy Hannibál részt. Szóval.... pont olyan volt, mint tavaly csak kevesebb idő. A ballagása meg hosszú volt, de megérte megvárni. Szóval nagyon jól éreztem magam.
 Utána, pedig vasárnap egész nap rajzoltam, kinn a kertben. Anyunak kellett a laptop, mert tanult, mert ma vizsgázott. De igazából nem is bánom. Olyan ég volt már, hogy kimentem, és csak rajzoltam. Kivittem a telefonom, meg anyu tabletjét, és zebét hallgattam. a tabot is csak a youtube miatt használtam. És tök jó volt, mert miután felkeltem kiültem, és végig, egészen sötétedésig rajzoltam. Ilyen is hihetetlenül rég volt, emlékszem, hogy tavaly nem a kertben voltam, hanem a teraszon. Nagyon vicces, az ilyen dolgokra vissza emlékezni.

 Pénteken volt, az (augusztusig) utolsó edzésem. Edzés után, elmentünk fagyizni, és Mi.bá oda adta a fényképező gépét, hogy cisnálja képeket. Én meg tök élvezettel elvállalta, szóval fél kezembe három gombóc fagyi, másikban meg a Nikon gép. Kicsit éltem, hogy elejtem, de bele akasztottam a nyakamba. Meg, hát, már annyiszor fényképeztem vele, hogy már tudom, hogy mit, hogyan kell beállítani, (Ge. rá is kérdezett, mikor Mi.bával erről beszéltünk, hogy honnan tudok én ilyeneket) és tudja szerintem Mi. bá is, hogy inkább én taknyoljak, csak a gép ne essen le. Szóval, nagyon jó érzés a tudat, hogy így rám meri bízni a nagyon drága fényképezőjét.
 Délután, meg Rizi jött át. Nagyon jó volt, mint mindig. Imádom őt. De tényleg, annyira, hogy nagyon. Tudom, ez elképesztően értelmesnek hangzik de így. Tényleg nem tudom leírni, az érzést, amit egy néhány ember iránt érzek.

 Ma pedig, ahogy Rizi elment, én itthon voltam. Egész nap egyedül, mert Ma. dolgozott, Pá. dolgozott, anyu vizsgázott.
 Amúgy borzasztó. Mostanában megint, anyuval egyre többet veszekszünk. És ez tényleg nem jó. Néha már komolyan úgy érzem, hogy jobb, ha nem is vagyunk egy légtérben sokáig. Szeretem én, és megbecsülöm, meg minden de.... néha tényleg nagyon nem jövünk ki. Talán mert anyuval belül tényleg nagyon különbözünk. Teljesen apámra ütöttem. Legalább is sokak szerint. De csak viselkedésileg. Kívülről csak kezdek apásodni.

 Szóval, azért megvagyok. Bár, azért mostanság kicsit néha elkap a rossz kedv. Az egész akkor kezdődött, amikor egy barátom meghalt. Ri.vel osztálytársak voltunk, aztán pedig ott találkoztunk sokszor ahol edzés, mert Ő a suli közelében lakott. Aztán megtudtam, hogy bele fulladt az Omszki tóba. Kicsit... letaglózott, mert egy öt nappal azelőtt, még beszéltem is vele. Nagyon kedves fiú volt. Nagyon szerettem.
 Össze is beszéltünk volt osztálytársaimmal; fogunk venni neki közösbe egy koszorút, és kivisszük a sírjához. Ez egy kedves gesztus, nem? Mármint, jobb lenne, ha nem kéne. Komolyan. De, még is csak. Remélem, ha én meghalok, valaki el fog látogatni a síromhoz. És remélem, hogy fogok valami maradandót alkotni.
 Mostanában, egyre többet gondolkozom rajta, hogy vajon milyen lesz a jövő. Mármint, érted, semmi sem lesz ugyan olyan. Ki tudja, addigra talán még a 4-es metrót is befejezik. De vicces kívül, tényleg. Vajon tényleg minden meg fog változni? Vajon hány barátommal leszek, mondjuk még tíz év múlva is jóban? Akkor talán már munkámnak is kéne lennie. Néha kicsit ijesztő bele gondolni, hogy mennyire is múlik az idő. Még tisztán emlékszem a tizenkettedik szülinapomra; hogy mennyire örültem annak, hogy átléptem az eső tv-s korhatárt. Akkor még Ba.ék is itt voltak, de mára már Németországban laknak. Pedig az nem is volt még régen. Vajon, Ma., és Pá. mikor költöznek el itthonról? már mind a ketten nagykorúak. Ki tudja, milyen terveik vannak.
 Mindenesetre, Ma. nagyon hiányozna. Oké. Pá. is, de Ő egy ideje már alig van itthon. Ma. meg... vele tök jól elvagyok. Sokszor beszélgetünk, meg ilyenek. Nagyon fog hiányozni, ha egyszer el fog költözni.