Kedves Barátom!

 Néha hihetetlenül szemétnek érzem magam. Mindig ígérgetek, ígérgetek, aztán semmit sem tartok be. Nagyon sajnálom, hogy hiú ábrándokkal tömöm a fejed, de lehet, hogy talán már meg is szoktad. Igazából, én tényleg nem tudhatom, csak reménykedem.
 Egyszerűen annyi... hihetetlen dolog történt, mióta utoljára írtam. Igaz, talán már a felére sem emlékszem a dolgoknak, de amikor megpróbálok vissza emlékezni... olyan boldog érzés tölt el. Tudod, mint amikor megtalálsz pár gyerekkori képet a szekrényedben, és elmélázol rajta; milyen rég is volt ez mind. Milyen boldog voltál, amikor csacska gyerekként, a legnagyobb gondod a volt, hogy meg kellett enned a spenótot. Pont ilyen érzés. Az a boldogság, hogy.... nem mentek kárba a napjaid. Hogy tettél valami fontosat. Valami maradandót, amire, mikor idősebb leszel, vissza tudsz emlékezni. Arra a sok bolond pillanatra, amikor a barátaiddal voltál, vagy csak mikor tinédzser korodban éppen a mindenkit-utálok-hagyjatok-békén korszakodat élted. Az elmúló fiatalságodra.

 Amiről legelőször szeretnék mesélni, az a táborom. Egy elképesztő táborban volt részem július közepén. Három osztálytársammal elmentünk egy nemzetközi művészeti táborba, pontosan egy hétre. Én voltam az egyik legidősebb, és nagyon jó érzés volt, ahogy be kellett segítenem. Mindig is imádtam... egy csapat tagja lenni. Ifi voltam. B.vel, és Bo.val, aki amúgy iskola társam, mint kiderült, és nagyon jóba lettünk. Mi kentük az uzsonnára a kenyereket, sokszor figyeltük a kicsiket, és csapatvezetők voltunk. Annyira jó volt, hogy ránk bíztak gyerekeket. És nem, még csak nem is azért, mert gyerekekkel szeretnék foglalkozni, ez nagyon messze áll tőlem. Hanem azért, mert éreztem, hogy fontos vagyok. Imádom, ha az embereknek szüksége van rám. Elképesztően jó érzés tud lenni.
 Az az egy hét egyszerűen isteni volt. Angolul beszélgettem a románokkal, egész álló nap zenét hallgattam az erdőben, és vagy rajzoltam, vagy olvastam. Gyöngyöt fűztem, barátkoztam. Rengeteg emberrel ismerkedtem meg, tapasztalatokat szereztem. Szívesen leírnám, hogy szerelembe estem, mert ez most annyira ide illene, de ezt sajna nem írhatom, mert nem történt meg. De én ezt egyáltalán nem bánom. Elképesztő élményeim vannak, amik ennél sokkal többet érnek; amikor kentük a kenyereket, és hülyéskedtünk, amikor a dombon D. rajzolt, én meg gyöngyöt fűztem, és közben beszélgettünk, amikor Da. bementünk az erdőbe, amikor Br., meg Bo.val elküldtek botot keresni.... a dráma órák, a vasárnapi előadásunk, a kukker foci, a vasárnap esti felelsz vagy merszezés, amikor bejöttek a tanárok. Amikor haza felé mindenki csak azt akarta, hogy menjünk vissza. Az a szomorúság, ami akkor mindenki szívét nyomta, mikor felszálltunk a buszokra. Annyira megszoktuk egymás társaságát, hogy el is felejtettük, hogy el kell mennünk. Ezek mind olyan emlékek amiket nem lehet elvenni tőlem. Ez tényleg egy olyan hét  volt az életemből, amit semmi képpen sem cserélnék el semmire.
 Amikor visszatértünk Pestre, mi Br.vel, meg Bo.val eldöntöttük, hogy elmegyünk a West Endbe. Szóval, Br.vel elindultunk együtt, mert két megálló van közöttünk, és együtt mentünk. Egyik buszmegállóba találkoztunk Bo.val is, és onnan vonattal mentünk. És megálltunk ugye a Nyugatinál. Az Aknaszlatinaiak, (akikkel a legjobban kijöttünk) onnan indultunk haza, így dél szemmel keresgéltük őket. Először nem láttunk senkit, de aztán.... megláttuk őket. Elképesztően boldogok voltunk, és még negyed óráig velük voltunk, megvártuk a vonatukat. Nagyon jó volt őket, még egyszer utoljára látni. Persze csak jövő évig, mert megbeszéltük, hogy jövőre megint találkozunk.

 Tegnap pedig Rizivel voltam. Hihetetlenül jó volt, elmentünk, (vagyis Rizi meghívott) cirkuszba. Nagyon ritkán járok cirkuszba, de amikor igen, azt imádom. A cirkuszoknak van egy... egy olyan leírhatatlan dolog, amitől az ember úgy érzi, (legalább is én mindig) hogy kiszabadul a napi monotonból, érted? A cirkuszokban bármi megtörténhet.
 A kedvenceim mindig is a levegő akrobaták voltak. Nem feltétlen azok akik ott a létrákkal vannak, (bár nem tagadom azt is imádom, nagyon ügyesek) hanem, amikor a szalaggal vannak a levegőben. Viszont, amit tényleg, az abszolút kedvencem.... amikor egy páros a levegőben "táncolnak". Amikor azokon a zsinórokon lógnak. Mindig bele gondolok, hogy mekkora bizalom kell ahhoz, hogy ők ezt meg tudják csinálni. Az egész alapja a bizalom. És annyira gyönyörű tud ez lenni. Amikor a zenét is szépen választják hozzá, és amikor látod, ahogyan a páros egymásra néz.... olyan gyönyörű tud lenni, szerintem. És már csak ezért is megéri elmenni, és ezt megnézni. Ők, a leges legelején voltak, és egyszerűen gyönyörű volt, amit csináltak. Nem tudom, én tényleg annyira tudom ezt értékelni, főleg mert eléggé tériszonyos vagyok. Ők pedig egymásra, a kötelekre, és a dolgozókra bízzák egymást. Hihetetlen tud lenni, ha az ember bele gondol, hogy mi is kell ahhoz, hogy ezt véghez vihessék.
 Amúgy próbálok minél több időt tölteni Rizivel, ami kicsit nehéz, mert neki is vannak programjai, és jelenleg heti öt napot én is dolgozom. Viszont, tegnap cirkusz után náluk aludtam. A buszon kitaláltunk egy jó kis vicces dolgot. Ugye már alapjáraton van a játékunk, hogy ha látunk egy szép fenekű fiúcskát, akkor nyertünk. Ha helyes is, akkor bingó. De van a bing is ami a kettő között van. Szóval, igen, nem vagyunk normálisak, de épp ezért imádok vele lenni. Szóval van ez a játékunk. És kitaláltunk egy 1-től tízig terjedő pontrendszert amibe bele írjuk őket. És ezt felírjuk egy füzetbe, mellé dátumokat, és hogy szerintünk milyen. Oké, ez így tényleg kicsit szánalmasan hangzik de.... annyira nem érdekel! Mert lehet, hogy az, de te nem éled át azt a pillanatot, amikor mi ezeken olyan igazi filmbeillően kuncogunk. Amikor a filmekben a lányok a fiú háta mögött sokat sejtően befordulnak, és kuncogni kezdenek. Mindenki tudja min, de őket sem zavarja! Akkor minket miért kéne? Ezen még annyit fogok egész életembe röhögni. És, ha bele gondolok, igazából pont nem érdekel, ki mit gondol rólunk. Mert Ő az a lány, akivel ha együtt vagyunk, igazán semmi sem érdekel. Az, akit tényleg a legjobb barátnőmnek hívok. Akinek tényleg, akármit elmondhatok, tudja, hogy mikor nem szabad, hogy kinevessen, és hogy mikor nevethet  a nyomorúságomon.
 Szóval amikor oda értünk hozzá, gyorsban vacsiztunk egyet, majd kivittük Pocsolyát, a kutyáját sétálni, mert nagyon jó idő volt. Kellemesen hűvös, pont olyan, hogy még ne fázzak. És egész végig arról beszélgettünk, hogy anno, még együtt kitaláltunk egy sztorik, amibe konkrétan magunkat, és a "pasi ideálunkat" írtuk bele, meg még minden fajta szereplőt. És végig azon viccelődtünk, hogy hogyan reagálnának egyéb szituációkban. Nagyon vicces volt. Miután vissza értünk meg kiültünk a kertbe, ami jó sötét, és hullócsillagokra vártunk. Láttunk is, nem is egyet, és nagyon szépek voltak. Annyi ideig voltunk kinn, hogy érzékeltük, ahogy a Sarkcsillag helyet változtat, mert forog a Föld. Közben pedig beszélgettünk. Hihetetlenül jó volt.

 Egyébként, kicsit büszkén írom le azt, hogy dolgozom. Jó érzés, a tudat, hogy igazából már durván másfél éve, még a ruháim felét (az egészet jelenleg nem tudnám) is magamnak veszem. Saját pénzemből megyek moziba, gyors kajáldába. Kivéve, amikor muszáj meghívatnom magam., mert éppen pangok. Viszont... amikor megkapom a fizut, az annyira jó érzés, érted? Annyira jó érzés, amikor ez néha tudatosul bennem.
 Meg persze most arra is gyűjtök, hogy tudjak menni sok-sok mozi premierre. Augusztusban még lesz a Csontváros, (ami egy könyvadaptáció, és a könyvet tegnap kezdtem, de a felénél tartok, szóval imádom) novemberben az Éhezők Viadala: Futótúz, valamikor nemsokára a Percy Jackson: A Szörnyek tengere meg még sok-sok már. Szóval, így augusztusban, meg július végén igazából erre koncentrálok, amíg el nem kezdődik az edző tábor.

 Amikor az edző táborra gondolok, néha kicsit elszontyolodom, mert ez azt jelenti, hogy mindjárt vége a nyárnak. Ami kicsit rossz is, meg jó is. Jó, mert azért még is csak, jók szoktak lenni azok az iskolai napok a barátokkal. Viszont, szerintem mindenki meg tudná szokni, a hogy délután kel föl. De, a tábort is várom. Kezdenek nagyon hiányozni néhány ottani barátnőm, meg persze a segédedzők, és a szar poénjaik. Szóval, azért nem bánom, hogy múlik az idő, csak múlhatna lassabban is.
 Leszűrhetted, hogy tényleg elképesztő a nyaram, viszont egyre rosszabb a kapcsolatom az anyukámmal. Én is tehetek róla, mert vagy nem vagyok itthon, vagy a szobámban vagyok. Viszont annak is megvan az oka, hogy állandóan a szobámban vagyok; néha már csak egy mondattal is fel tud húzni. Tudom, biztos Ő is frusztrált. De nagyon rosszul tud esni, amikor rajtam vezeti le a feszültséget, csak mert én vagyok ott. Úgyhogy, néha tényleg, csak enni megyek le, és igazából a szomorú, hogy nem bánom meg. Boldogabb vagyok fenn a szobámban, amikor zenét üvöltetek, és olvasok. Nagyon szeretek olvasni. Amikor olvasok, olyan, mintha egy teljesen más helyen lennék,, ahol tényleg nincs semmi gondom. Én nagyon boldog vagyok, mikor olvasok. Talán akkor vagyok a legboldogabb. Ezáltal, lehet, hogy kicsit elzárkózom a családom elől, (oké, a bátyámmal esténként szoktunk filmeket nézni, és közben beszélgetni) és nagyon szemétségnek érzem, de nem zavar. Néha úgy érzem, hogy különc vagyok a családomban. Oké, ezt elképesztően sokan mondják, de... hiszed vagy sem, én tényleg így gondolom. Talán ezért is töltök velük ilyen kevés időt.
 Kitudja. Lehet, hogy velem van a probléma.
 Viszont emiatt elgondolkodtam azon, hogy komolyabban elkezdenék foglalkozni egy bloggal. Eg olyannal, ami film, és könyvajánlókat/kritikákat ír. Még eléggé bizonytalan az ötlet, mert én is kicsit labilis vagyok. Pedig nagyon jó lenne. Imádok írni, főleg élményekről. És egynéhány könyv, és fillm elképesztő élményt tud adni.